Móser Zoltán: Olvasatok VII. - Magyar írókról, költőkről, versekről

Az olvasatok rövid ismertetése 
Mi az irodalom? Az irodalom alatt az emberi szellem írásba foglalt műveinek bizonyos összességét értjük. Így kezdi bevezetőjét a „kis Beöthy.” 1887-ben. 
A nemzeti, vagyis a magyar irodalmat, amely szelete az egyetemesnek, úgy határozza meg, hogy magyar nemzet nyelvén készült „elmetermékek” összessége.
Ez a könyvsorozat – 10-15 oldalas esszék összefűzése – is „elmetermék”, de nem „összesség”, vagyis nem az egészről szól. Mivel a középiskolásokat célozza meg, elsősorban azokról az írókról és költőkről, akik neve szerepel a tankönyvekben. De nem tankönyv, hanem azok kiegészítője. Célja, hogy kedvet ébresszen az olvasáshoz. Panaszként, tanácsként is mondták a magyartanárok, hogy „nehéz szöveget” egy oldalnál többet nem olvasnak a diákok, mert ők, akik az internet foglyai, máshoz vannak szokva.
A diákok mellett ezt a sorozatot a volt diákok, a szülők, és a magyartanárok, a magyar irodalmat tanítók éppúgy tudják használni, mint a külföldi egyetemeken magyart tanuló hallgatók, vagy bárki más, akit érdekel a múltunk, kultúránk egy szelete, a magyar irodalom. Erre gondolva próbálom meg „ehetővé és fogyasztgatóvá” tenni azt, amiről a tankönyvek, mert elsősorban irodalomtörténetet tanítanak, nehézkesen, tömören beszélnek. Ezért is arra törekedtem, hogy ha valaki elolvassa az első oldalt – és ha ő ezt érdekesnek találja, – tovább is olvassa. Ha ez történik, akkor talán kedvet érez az olvasáshoz.
Ebben a kötetben, eltérően a többitől, az irodalmat tágabban értelmezzük. „Az irodalom keletkezésének első és legelemibb föltétele az írás – Thienemann Tivadar könyvében röviden így vezeti be a szóhagyományról szóló fejezetét. – Írás nélkül nincsen irodalom: a litteratura szó is eredetileg írni-olvasni tudást jelentett, írástalan időben az írott betű helyett pusztán az emlékezet rögzíti meg a szöveget és a szóhagyomány által alakul az a viszony, mely a szerzőt, a munkát és a közönséget egymáshoz fűzi. Az irodalom gyökerei az írás nélkül való műveltség talajáig érnek le és a szellemi műveltségnek ebben az ősi alaprétegében képződik az a kezdetleges viszony, mely a szellemi fejlődés magasabb fokain irodalommá változik. Az irodalom fejlődése az íratlan irodalommal kezdődik.” 
Ez az összeállítás tudatosan és hangsúlyozottan a középkorról, annak hétköznapjairól, szokásiról szól: az akkor született és szájhagyomány útján terjedt, öröklődő népköltészetről. A szóbeliségről. Ezek ismerete alapján jobban lehet érteni Janus Pannoniust és Balassit: az első latinul, és az első jelentős, magyarul író magyar költő életművét, ezek jelentőségét.

Ez a könyvsorozat – 10-15 oldalas esszék összefűzése – elsősorban középiskolásokat célozza meg, ezért azokról az írókról és költőkről szól, akik neve szerepel a tankönyvekben. De nem tankönyv, hanem azok kiegészítője. Célja, hogy kedvet ébresszen az olvasáshoz. Riedl Frigyes mondotta egyik egyetemi előadásán: „az irodalomtanárnak az a hivatása, hogy megtanítsa a növendékeit – olvasni...” Tehát olvasásra, annak szeretetére hívja fel a figyelmet, hisz Szent Basilius szerint „e világ nem egyéb szép írott könyvnél.”
Ez a válogatás egy bő évszázadot ölel áll: Gárdonyi (Ziegler) Gézától, Tömörkény (Steingassner) Istvántól az 1951-ben született, Kárpátalján élő Vári Fábián Lászlóig terjed az az ív, amelyet ebben a kötetben bemutatni szeretnénk. Mindannyian – ahogy Tőzsér Árpád írja – a „világ közepén” születtek, mint ahogy mi, az Olvasók is. Vajon tudjuk ezt? Nem biztos, hogy mindenki meg van erről győződve, de azért jobb érzés ezt tudomásul venni és elhinni, mint nem. Ebben segítenek a kötetben szereplő írók és költők.