Takács Szilvia: Concordia Musis Amica

Lemezünk első felében angol billentyűs zenét hallhatunk, ízelítőt adva a 16. század utolsó negyedétől a 17. század első negyedéig, mely I. Erzsébet (1533-1603) és I. Jakab (1566-1625) uralkodásának ideje, Willam Shakespeare kora. Ekkor indult mérhetetlen virágzásnak a polgári zenekultúra, mely a madrigáléneklés mellett egy sajátos csembalóirodalom, a virginál-muzsika felvirágozását eredményezte. A késő reneszánsz korszak zenéjét bemutató  Fitzwilliam Virginal Book, valamint a Dublin Virginal Book gyűjteményes kéziratok táncokat, karakter- és leíró darabokat, variácós és polifónikus műveket tartalmaznak. Az angol virginalisták - akárcsak William Byrd, Giles Farnaby, Martin Peerson -  birtokában voltak a természetes csembaló-hangszínkezelésnek, a speciálisan kidolgozott kontrapunktikának, a melódiafűzésnek és díszítésnek, valamint az előremutató elemeket tartalmazó leleményes variációs technikának. A hang-szer-idióma viszont nem kötődött kizárólag csupán a kisméretű virginálhoz, az akkori szóhasználat értelmében a csembaló bármelyik típusára vonatkozhatott,  az egyaránt használatos flamand és olasz csembalókra is. A felvételen hallható 1624-es flamand Johannes Ruckers kópiacsembaló minden bizonnyal így hiteles közvetítője az angol reneszánsz billentyűs zenének.

Henry Purcell (1659-1695) - az angol opera legnagyobb alakja - a 17. század végén jelentős művek egész sorát írja, köztük egyéni hangú csembalódarabjait is. Stílusában olasz és francia elemeket olvaszt az angol zenei hagyományba, angol dalanyagba. Purcell variációs műfaja a “ground”, melyet mesteri fokra fejleszt.  A ground bass, vagyis  a basso ostinato angol megfelelője. Ez nem más, mint egy rövid dallammenet állandó ismétlése a basszus szólamban, ami játszható lanton, gitáron, vagy jelen esetben csembalón.  A dallamot folyamatosan variálja, díszítéseket rak bele, szívbemarkoló melódiává formálja. 
 “Aranyba foglalható minden hang, amelyet leírt.”- írja róla Nicolaus Harnoncourt.

Jean- Philippe Rameau (1683-1764) a francia barokk zene - eredeti tehetségével kiemelkedő - legnagyobb mestere. Gondolkodásával megelőzte korát, későbbi zeneszerzőket inspirált, korának legnagyobb elmélettudósa volt. Itáliai tanulmányútja után Párizsban zenemesteri címet töltött be. 
XV. Lajos 1750-ben az “Udvar zeneszerzője” címmel tüntette ki.  1722-ben megjelent első nagy elméleti műve, Értekezés a harmóniáról címmel. Francois Couperin-nel együtt Rameau volt a legfontosabb mestere a 18. századi francia clavecin (csembaló) iskolának, keresett csembalótanár volt.  Csembalódarabjai három kötetben jelentek meg (1706, 1724, 1726) érdekes, egyéni hangvétellel, merész harmóniákkal, modulációkkal, virtuozitással komponálva. Tételeinek többsége karakterdarab, vagy tánctétel, konkrét dallamvezetéssel, melyet a fundamentális basszus és a hozzá csatlakozó akkordok támasztanak alá.  Sok tétele rondóformában épül fel. A változatlanul visszatérő refrént váltakozó strófák kötik össze, ötletes módon. 
Rameau zenéjének kifejezőereje a harmóniákban rejlik, éles ellentéteivel, szimmetrikus és tiszta tagolásával már előretekint a klasszikus kor felé.